A nindzsák edzése

Nindzsának születni kellett, ami azt jelenti, hogy a nindzsák gyermekéből csakis nindzsa válhatott, semmi más. Négy-ötéves korban játszadozását már az edzés irányába terelgették. Először az egyensúlyérzékét és a fürgeségét fejlesztették ki. Egy-két méter magasan elhelyezett gerendán vagy akár vékonyabb faágon kellett végigmennie, megfordulni, leguggolni, ugorva fordulni. A gerendát egyre magasabbra tették, s a mindennapi gyakorlással a kis nindzsainas teljesen elveszítette a tériszonyát. Ez később hasznára vált, amikor menekülés közben tetőgerincen, falon kellett végigmásznia, s alatta vagy a mélység ásított, vagy lándzsák meredeztek.
      A fürgeségét kis korában többek közt úgy fejlesztették, hogy bokrokat kellett átugrania, majd kenderköteleket, amelyekbe töviseket dugtak. Ha hozzáért, alaposan felszabdalták a lábát. A képzett nindzsának azután gyakorlatozás közben, éjszaka, a legváratlanabb helyeken feszítettek ki ilyen köteleket - meg kellett éreznie az akadályt. Ahogy a gyermek nőtt, a kötél is egyre magasabbra került, s a végén nem volt ritka az olyan harcos, aki hét lábat (210-215 cm) is átugrotta, akárcsak annak idején a legendás Morinaga herceg. A nemrég elhunyt Fudzsita Szeikó nagymester legalább is ezt állította. Felajánlotta az 1964-es japán olimpiai válogatottnak, hogy intenzív edzésben részesíti őket, és garantálja, hogy a legtöbb aranyérmet meg fogják nyerni. De az edzésre nem került sor. A kyokushin karate alapító nagymestere, Masutatsu Oyama írja önéletrajzában, hogy ruganyosságának fejlesztésére lent ültetett, s naponta több százszor ugrotta át helyből a gyorsan növő sorokat. Azért helyből, mert a karatékának nemigen van alkalma nekifutni. A nindzsák azonban legtöbbször menekülés közben vették hasznát ugrótudományuknak, úgyhogy ők bizony nekifutással gyakoroltak.
      Azután az izomnyújtó és ízületlazító gyakorlatok következtek, nagyjából olyanok, amilyeneket a mai atléták vagy karatésok alkalmaznak, csakhogy a nindzsagyermeknek a balett-táncosok és cirkuszi akrobaták tökélyét kellett elérni. Bármikor ki tudta fordítani a tagjait, hogy egy szűk lyukon átbújhasson vagy kötelékeiből kiszabadulhasson, ha úgy hozta a sorsa. Persze, közelharcban is kapóra jött ez a fajta lazaság, hiszen lendületesebben tudott például rúgni vagy ki tudott bújni a karfeszítésből.
      Izomnyújtásra, erősödésre többek közt úgy kényszerítették szülei és mesterei, hogy felemelték egy faághoz, s azon függeszkedett két kézzel egyre hosszabb ideig és egyre magasabbról. A képzett nindzsa állítólag egy órát is kibírt így, nem ritkán tíz-tizenöt méter magasban. Egyrészt az ujjai, csuklói, kar- és vállizmai erősödtek, másrészt a fájdalomtűrő képessége, lelkiereje, kitartása. Az utóbbiakat úgy is fejlesztette, hogy egész napokat töltött szűk, sötét üregekben, sőt azt is tanulmányozta, milyen harcmozdulatok a leggazdaságosabbak kis helyen, világítás nélkül.
      Az állóképesség, a fizikai kitartás fejlesztésére fiatal korban a futást tartották a legjobbnak. Egyébként is szükségük volt rá, ha éppen menekültek akció után, vagy gyorsan meg kellett vinni az értesülést munkaadójuknak. Hogy ki milyen gyorsan tud futni, arra igen egyszerű ellenőrző módszert találtak ki. A futó mellkasára tettek egy szalmakalapot, s ha nem esett le róla, mert a légellenállás hozzászorította, megfelelt a tempó. Kidolgozták a hosszútávfutáshoz legcélszerűbbnek látszó légzéstechnikát is: vállba húzott nyakkal, vagyis felrántott vállal rohantak, így jut egy lélegzetvétellel a legtöbb levegő a tüdőbe, így fárad legkevésbé a futó s így a legenyhébb a zihálás. A képzett nindzsa, gyaloglást és futást kombinálva, állítólag napi száz mérföldet, vagyis mintegy 160 kilométert tudott megtenni, ami igazán kitűnő állóképességről tanúskodik. (És csak annyira hihetetlen, amennyire az, hogy Nagy Sándor harmincezres serege az összes málhával napi száz kilométert tett meg erőltetett menetben - a sereg jórészt gyalogosokból állt! Vagy amennyire az, hogy az amerikai Rogers kapitány 18. századi rangerei 110-120 kilométert haladtak egy nap, őserdőben, mocsarakban, folyókonát - gyalog, hócipőben, korcsolyán, kenuban.)
      Természetesen az alapvető küzdőtechnikákat is gyakorolták bázisképzésben a kis nindzsainasok. Éppúgy megrúgták a napi több tucat, később több száz maegerit (egyenes rúgás) egy tömött szalmafonaton, mint a mai karatékák.

A látásról...

... Azt is tudták, hogy a szem a mozgást érzékeli először, utána a körvonalakat és csak azután a színt. Sötétben, ha egyenesen néztek valamire, nem látták, mert ilyenkor a látvány a recehártya csaprészein jelenik meg, ezek azonban éjszaka nem érzékelnek. De ha "kifordult" szemmel néztek, tehát öt-tíz fokkal fölé, alá vagy mellé annak, amit látni akartak, a kép a pálcikákra esett, amelyek sötétben fényérzékeny rodopszint termelnek. Igaz, csupán öt-tíz másodpercre, ezért ennyi idő elteltével mozdítani kell a szemet, hogy friss pálcikák lépjenek működésbe. Ezt hívják pásztázásnak.

A zen szerepe a harci művészetekben

Joe Hyams amerikai újságíró a távol-keleti harci művészetek kiváló ismerője, több vállfajukból maga is feketeöves mester. Az a ma már fantasztikusnak tűnő szerencse jutott osztályrészéül, hogy olyan nagyságoktól tanulhatott, olyan legendás figurákkal edzhetett, mint Ed Parker, a modern kempó megalapítója, Bruce Lee, Yong Tae Lee hetedik danos taekwon-do mester, vagy éppen Bong Soo Han, a koreai hapkidó szakértője. Zen in the Martial Arts (A zen szerepe a harci művészetekben) című kitűnő könyvében a zen-filozófia szerepét és hasznát illusztrálja a keleti küzdőformákban. Ebből idézek most egy részletet.


Hyams könyvének ez a fejezete arról számol be, hogyan tanította meg neki Bruce Lee az egyik legfontosabb tudnivalót és magatartásformát:

      Amikor még nem foglalkoztam harci művészetekkel, könnyen meg lehetett félemlíteni hamis erőfitogtatással: rettegtem a konfliktusoktól az agresszív nagyhangúakkal, szókimondó tapintatlanokkal, izompacsirtákkal, errogáns értelmiségiekkel, dölyfös pincérekkel, lerázhatatlan ügynökökkel, lesajnáló autószalontulajdonosokkal. Ha ilyenekkel kerültem szembe, mindig szélsőségesen reagáltam. Vagy sietve visszavonultam, mert tehetetlennek, gyámoltalannak éreztem magam, és ilyenkor szégyenkeztem vagy dühöngtem magamra, vagy pedig hangosan visszavágtam, s így nyílt konfliktusba keveredtem.
      Hasonlóak voltak a reakcióim a tatamin is a megfélelmlítésre törő, agreszív ellenféllel szemben, és persze hasonlóak a tünetek is. Feszült lettem, izzadtam, szélsőségekre ragadtattam magam.
      Egyik nap Bruce Lee kivitt a házam elé, a beton kocsibehajtóra. Rám szólt, hogy álljak mozdulatlanul, és az egyik lábamat nyújtsam előre, amennyire csak tudom. Azután lassan körbefordított a tengelyem körül, és krétával kört rajzolt körém, amelynek sugara kinyújtott lábam hossza lett.
      Ezután Bruce a körön kívül szembeállt velem, és vad támadó mozdulatokat tett. Nekem megfeszült a testem, vártam a rohamát.
      - Feszült vagy - mondta -, de miért? Ebből a távolságból semmiféle sérülést nem okozhatnék.
      Majd csökkenteni kezdte a távolságot, míg csak talpa rá nem került a kör vonalára. Újra elkezdett megfeszülni a testem, és Bruce ismét megfedett.
      - Még most sem vagyok olyan közel hozzád, hogy veszélyes legyek. Miért nem lazítod el magad?
      Aztán hirtelen belépett a körömbe. Ösztönösen hátrálni kezdtem.
      - Nagyszerű - mondta. - Hátrébb csúsztattad egy kicsit a körödet, így most megint nem jelentek veszélyt a számodra. És most képzeljük el, hogy a köröd szélén állok. Igazán fenyegető a veszély?
      Megráztam a fejem. - Nem. De tételezzük fel, hogy fizikai veszély fenyeget a körömön belül. Akkor mi van?
      - Ha ellenfeled bekerül a körödön belülre, és te nem tudsz vagy nem akarsz hátrálni, akkor harcolnod kell. Addig azonban meg kell őrizned az önuralmadat és a megfelelő távolságot.
      Ahogy a harcművészeti tudásom gyarapodott, úgy nőtt az önbizalmam is. Képes lettem arra, hogy nyugodtan álljak és hagyjam, hadd fárassza ki magát ellenfelem mindenféle támadó mozdulatokkal és megfélemlítési kísérletekkel, mert tudtam, hogy ha szükséges úgyis legyőzöm.
      A megfélemlítésre törő egyén legértékesebb muníciója az, hogy reakciót provokál ki leendő áldozatából. Ha nincs reakció, hamar kifárad.
      Íme, Han mester tanácsa a megfélemlíteni akaró emberek vagy ijesztő helyzetek ellen: "Én sohasem döntök azonnal, még akkor sem, ha a barátommal állok szemben. A helyes eljárás az, ha háromszor is meggondoljuk a dolgot. Persze, ehhez türelem kell. Ahhoz, hogy ne lehessen megfélemlíteni, többet kell gondolkodnod és kevesebbet reagálnod."